2014. szeptember 27., szombat

Koreai temetkezési hagyományok


Az alábbi írás az Ask A Korean! blog egyik bejegyzésének fordítása. Az elmúlt időszak tragédiái kapcsán sok híradásban is találkoztunk megrázó tudósításokkal, és a történelmi vagy kortárs témájú filmek is rendre tartalmaznak olyan képsorokat, melyek számos kérdést vetnek fel a koreai kultúrával ismerkedőkben. E cikkből sokra választ kaphatunk.

Fordította: Harudo11



Koreai temetkezési hagyományok
A blogbejegyzés időpontja: 2008.02.04.


Kedves Koreai!

Most derült ki, hogy a főnököm anyja meghalt Koreában. Azt hallottam, hogy azoknak, akik elvesztették a szerettüket, pénzt szokás adni, de én már két éve ismerem a főnökömet, és az, hogy csak némi pénzt adjak neki, olyan érzéketlen dolognak tűnik a számomra. Miért teszik ezt a koreaiak? Van valami más, ennél személyesebb, amit tehetek?

Kicsi Fehér Lány


Kedves Kicsi Fehér Lány!

Talán úgy tűnik, hogy érzéketlen, de a koreaiak gyakorlatias emberek. Az életnek, vagyis a végnek szomorú ténye, hogy a temetés pénzbe kerül. Szép dolog, ha segíthetsz valakinek a költségek viselésében. Természetesen semmi sem gátolja az embereket, hogy ennél sokkal személyesebb dolgokat is csináljanak, mint írjanak kártyákat vagy segédkezzenek a temetés előkészületeiben. De a koreai emberek esetében messzemenően elegendő egy fehér boríték, amelyre azt írják, hogy 謹弔 (amely nagyjából azt jelenti, hogy: "Sajnálom a veszteségét".)

A pénzadományozás szokásának velejárója (a pénzt magát bujo-nak nevezik), hogy az elhunyt családjának csak azokat szabad hivatalosan értesíteni a temetésről (amelynek bugo a neve), akik közel állnak az elhunythoz vagy a családhoz. Mert azoktól várják el, akiket értesítettek, hogy vegyenek részt a temetésen és adakozzanak, valamint rossz modorra vallana, ha a puszta ismerősöknek is küldenének értesítést.

Néhány dolog arról, hogy hogyan néz ki a koreai temetkezés. A koreai temetés hagyományosan egy nagyon hosszú és bonyolult eljárás, de a modern koreai temetkezések egyszerűsödtek és gyakran igazodnak vallásos hithez, különösen a keresztények között.

A koreai temetések általában három napig tartanak. Ha valaki meghal, először egyenes helyzetbe rendezik a testet és fehér lapokkal fedik. Ezután egy válaszfal mögé helyezik. A válaszfal elé egy kis asztalt állítanak, melyre az elhunyt fényképét és füstölőket tesznek. Ezután adják tudtul a személy halálát. Kiküldik a hivatalos értesítéseket, valamint egy jelzést függesztenek a ház bejárati ajtajára.

Az elsőszülött fiú látja el a sangju feladatát, amely alapvetően egy szertartásmesteré. A hagyományoknak megfelelően a sangju kenderből készült kalapot és ruházatot viselne, de napjainkban egyszerűen fekete öltönyt és kenderkalapot vesznek fel. A halott hozzátartozóinak is kenderruhát kellene felvenniük, de ez általában elmarad. Mindegyiküknek fekete szalagot kellene viselniük a mellükön vagy a karjukon, de ma csak a sangjun van ilyen. (A mellékelt kép egy koreai temetkezési házé, amely a hagyományos ruhák bérelhetőségét hirdeti.)




A második napon a sangju gondoskodik a test megmosdatásáról, amely általában egy ravatalozóban történik. A koreaiak nem balzsamozzák a halottaikat. A testet megmosdatják és felöltöztetik - létezik hagyományos viselet a halottak számára, de a köznapi öltozék is általános a modern Koreában. 

Miután felöltöztették, a testet belehelyezik egy koporsóba. A koporsót ismét a válaszfal vagy egy fekete függöny mögé teszik, és az elhunyt fényképét tartó asztalra gyertyákat és újabb füstölőket tesznek. Ekkor kerül egy fekete szalag a fényképre. A sangju az asztal mellett egy durva szőnyegen ül, mert a sangjunak kell vezekelnie a bűnökért, ezzel teszi lehetővé, hogy a szülője meghaljon.

Ekkor jön el a látogatók ideje. A látogatók fekete ruhában vannak, mintha csak egy amerikai temetésen lennénk. Először meggyújtanak egy füstölőt az asztalnál, meghajolnak feléje, majd a sangju és a vendég egymás felé is meghajol. Állítólag hagyományosan a sangjunak, mint bűnösnek csendben kell lennie az egész folyamat során, de ma megengedett egy rövid köszönet kifejezése a látogató felé. A távozás során a látogatók otthagynak egy pénzes borítékot egy kijelölt dobozban.

A harmadik nap reggelén a koporsó elhagyja a házat. Mielőtt ez történik, egy rövid ceremóniát tartanak az elhunyt tiszteletére - ha rákeresnének arra a szertartásra, amit koreai temetkezési rituálénak hívnak, ez lenne az. Elmondják az elhunyt élettörténetét, az emberek dicsérik és ajánlott a tömjénezés.

Hagyományosan a sangju és a rokonai vitték a koporsót egészen a temetés helyszínéig, de ma a koreaiak halottaskocsit használnak. A koporsót egy előre kijelölt helyre viszik, amely közel van a többi családtag temetkezési helyéhez. (Lásd a képet.) Általános, hogy egy kiterjedt családé egy egész kis hegy a múltbéli a jelen és a jövő temetkezési helyeként. Egy koreai már tudja, hogy hol lesz eltemetve, amikor meghal. Akár hiszik, akár nem, ez a gondolat némileg megnyugtató.




Miután a koporsót lesüllyesztették, a sangju háromszor földet dob rá. Miután betemették a sírt, egy kis halmot emelnek fölé. A halmot majd fű fedi be. A domb jobb alsó oldalán egy kis követ temetnek el a halott nevével, hogy a sírt azonosítani lehessen a halom erodálódása után is. Sírkövet állítanak a sír elé, és ismét egy rövid szertartás következik.

De technikailag a hivatalos temetkezés nem évet véget a három nap elteltével. A sangju száz napig viseli a fekete szalagot; és bár hagyományosan mindenkinek, aki a kenderruhát hordta, még száz napig ezt kellene tennie, de ez már soha többé nem lesz így.  A száz nap elteltével egy végső szertartás következik a halott számára, és ezzel ér véget a temetkezés.


•••

Kiegészítés:

A bejegyzés egyik hozzászólója személyes tapasztalata alapján leírja, hogy vidéken még néhány évvel azelőtt (2008 előtt) is tartották a teljes rituálét, beleértve a kenderruházat viselését és a koporsó gyalog történő szállítását a sírhelyig.

Egy másik hozzászóló felvetette annak kérdését, hogy mi történik, ha a családban nincs fiú, vagy nem a fiú a legidősebb. Erre még nem érkezett válasz, a találgatások szerint talán a legidősebb lány férje vagy a lány/lányok lépnek a sangju szerepébe. Jó lenne pontosabban megismerni az erre vonatkozó szokásrendet.


















2014. február 27., csütörtök

A han a "könnyek tengere"?



Ismerőseinkre, barátainkra, hozzátartozóinkra gondolva, ha nem is öntjük szavakba, azért tagadhatatlan, hogy valamiféle domináns érzet keletkezik bennünk, mikor magunk elé idézzük valamelyiküket. Ha jobban igyekszünk, talán meg is találjuk azt a jellemzőt, mely leginkább megragadja személyiségük karakterét.

Érdekes, hogy hasonlóan vagyunk ugyanezzel az egyes népek tekintetében is. Kinek ne keletkezne egymástól eltérő képzete ha a "tipikus" orosz, olasz, német, francia, angol nemzeti karaktert kellene felidéznie magában? Természetesen ezek túlzóan általánosító képek, soha senkire nem illeszkednek pontosan, de valahol mégis megragadnak valami kimondhatatlan lényeget. Tehát felmerül a kérdés, hogy létezik-e az egyes népeknek ilyen karakterisztikája? Szándékosan nem nemzetet írok, mert bár értelmezés kérdése, de a szó könnyen előhívja a nemzetállam képét, a népek léte viszont sok esetben átnyúlik a határokon, vagy szórványokat is képez a világban sokfelé.

Az egyének esetében könnyebben megragadhatjuk a személyiséget alakító elemeket, hiszen mindannyiunknak vannak felmenői, akiknek bizonyos tulajdonságait örökségül kapjuk. Részét képezzük a családi és társadalmi szocializációs folyamatoknak, melyeknek hatásai formálnak bennünket. Érzünk, gondolkozunk, következtetéseket vonunk le, az összes tapasztalatunk nyomait mind magunkon viseljük.

Örök kérdés, hogy vajon az egyes emberi életek tiszta lapként indulnak-e a születéssel, vagy bizonyos dolgokat felírtak már arra a lapra, melyekkel aztán egész életünkben küzdhetünk. A humán tudományok, különösen a pszichológia nagy kérdései ezek, amelyek a múlt században arra tették a voksukat, hogy a személyiségnek van egy tartománya, melyet a tudat sokszor nem akar, pontosabban nem képes "tudatosítani". Különböző utakon-módokon indultak a személyiség "tudatalatti" tartományainak feltárására, és bizony az a tiszta lap sokfajta jellel lett tele. Számomra legizgalmasabb C. G. Jung munkássága, aki egyértelműen azt bizonyította, hogy mindannyian magunkkal hozunk, titkon őrzünk magunkban olyan egyetemes tapasztalatokat, melyeket emberi közösségként együttesen szereztünk, és mint kollektív tudásanyagot kapjuk örökségül őseinktől és örökítjük tovább utódainkra. Ezzel összefüggő kérdés, hogy a személyiségünk formálódása csak a születés után kezdődik, vagy magunkkal hozunk olyan fizikai és lelki meghatározottságokat, melyek determinálják lényünk körvonalait. Mind a mai napig használjuk az ókorban Hippokratész által felállított négyes személyiségtípus-kategóriát (melankolikus, szangvinikus, kolerikus, flegmatikus), vagy senki előtt nem ismeretlenek a jungi alapfogalmak sem (extrovertált, introvertált). Ősidőktől kezdve minden nagy kultúrát foglalkoztatott a személyiségalakító erők titkának feltárása, és sokszor a formáló erőket, hatásokat egyetemesebb összefüggések részeként gondolták el, melyeket manapság gyatra lenyomatokként szégyenítenek meg az asztrológus, horoszkópkészítő vámszedők.

Érdekes kérdés, hogy ha a népeknek is van "személyiségük", karakterisztikájuk, akkor az vajon hogyan formálódott, formálódik? Milyen erők hatnak rá? Nyilvánvalóan meghatározó tényezőkként jelentkeznek a földrajzi és éghajlati létfeltételek. Minden népnek van saját történelme, amely rokonítható a személyiség életútja során szerzett tapasztalatok formáló erejével. Ugyanakkor vannak olyan nem materiális iskolák is, mint például a szellemtudomány, melyek feltételezik, hogy léteznek a "néplelket" formáló magasabb erők is.

Hogy mindez miről jutott eszembe? Természetesen a koreai élményzuhatag hívta elő a gondolatokat. Nagyon sokunkat megragad a filmek, sorozatok nézése közben, a dalok hallgatása során egy bizonyos érzés. Sokszor rácsodálkozunk egy-egy általunk szeretett előadóművészben, színészben a megjelenésére. Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi is ez, de talán a legjobban valamiféle mély bánatként írható le, mely a legnapsütésesebb, legvidámabb percek mélyén is ott lapul. Ha azt mondom, hogy a koreai romantikus vígjátéknál nincs szomorkásabb műfaj, akkor mindenki tudja, hogy mire gondolok. Ha a komolyabb filmek fogyasztóinak például az Oldboyt juttatom eszükbe, akkor vélhetően abban sem lesz vita közöttünk, hogy minden brutalitása ellenére a filmből árad valamiféle furcsa melankolikus hangulat, egy különleges melanko-brutál feeling. A koreaiak ragyogó mosolya egy pillanat alatt át tud váltani a legmélyebb szomorúságot árasztó hangulatba.

Színészek és más hírességek is megemlítik, amikor az életükről beszélnek, hogy "biztosan ez az én hanom". Mint már előttem sokakat, engem is érdekelt, hogy mire gondolhatnak, ezért megpróbáltam utánajárni a dolognak. Mi lehet az a han? Kutakodásaim során találtam egy izgalmas összefoglalást az alábbi cikkben, melynek fordítását most megosztom. Kiderül, hogy nemcsak az egyes személyeknek van hanjuk, hanem az egész koreai népnek is. A cikkben foglaltak talán segítenek megérteni azt is, hogy mi az, ami megragad bennünket a koreai lélek megnyilvánulásainak érzékelése során.

A cikk további érdekessége, hogy a benne foglalt gondolatok erősen vitára és továbbgondolásra is ösztönöznek - különösen az összehasonlításban megjelenő két pólus nyugati oldaláról vizsgálva a han megnyilvánulásainak értékelését.


A koreai han pszichológiája
Jon Huer írása, aki a Korea Times rovatvezetője


Előbb vagy utóbb, de minden külföldi tanul valamit a "han"-ról, arról a sajátos kulturális termékről, mely leginkább kifejezi a "koreaiságot", különösen mint annak érzelmi összetevőjének a forrását.

Néha "won-han"-nak is nevezik ("mélyebb han"-nak), mely mélyen befészkelte magát a koreai lélek bugyraiba, hogy formáljon, indokoljon és megmagyarázzon mindent, amit még ma is "koreai léleknek/gondolkodásmódnak" nevezünk.

Ha egy külföldi némi zavart érez bizonyos koreai magatartások kapcsán, legyenek azok nemzeti vagy személyes jellegűek, történelmiek vagy jelen idejűek, akár a nemzetközi kapcsolatok vagy a személyes interakciók terén, ez a han-tényező adhat megvilágítást és válaszokat.

Általánosságban az mondható, hogy a han (vagy a mély-han) egy elgondolás valami igazságtalanságról, amely bennünket ért. Ezt az igazságtalanságot okozhatta a koreai nép számára egy elnyomó idegen hatalom, a munkavállalók számára a munkáltatójuk, a polgárok számára a kormányuk, egy lány számára az anyósa, egy feleség számára a férje, egy szegény számára a gazdag szomszédja - bármi, egy személy vagy egy csoport ellen elkövetett, tartósan nyomasztó igazságtalanság vagy méltánytalanság.

Az igazságtalanság fennállása sokkal általánosabb, mint az igazságé, és a méltánytalanságé is sokkal inkább, mint a méltányosságé a világ és az emberiség történelmében, és ez a fajta sérelem szinte mindenütt megtalálható az emberek között. De Koreában az ezzel való számvetés különös intenzitású és fájdalmas, mintha valami égi elrendelés ereszkedett volna a han-sújtotta személyre, csoportra vagy nemzetre, mely meghaladja az emberi elviselhetőség mértékét.

A leginkább meghatározónak az előbb említett történelmi-gazdasági-politikai-kulturális faktorokat találjuk abban a befogadó tégelyben, melyek az egyediségét adják a koreai hannak.

Más módon megközelítve, a han egy antropológiai fogalom, amely számtalan szinten működik Koreában - a legmagasabb történelmi-nemzeti szinttől kezdve az egyes személyek legbensőbb-lelki érzelemvilágáig.

Röviden, ez egy felsőbb erő által "méltánytalanságot elszenvedni" érzése. Természetesen az erő változó. Néha a sors és a szerencse, néha a kormányzat, időnként az üzlet, a családi szerepek mutatják magukat "igazságtalan" erőként.

Gyakorlatilag minden koreai intézmény és személy a han hatalmas befolyása alatt áll. Tulajdonképpen az összes koreaiban mélyen gyökerezik a bánat és a sérelem érzése, mely szerint az igazságtalanság hatalmas erőitől szenvedtek méltánytalanságot.

Minden külföldinek, aki meg akarja érteni Koreát, a han megértésével kell kezdenie, hogy az mit jelent a koreai szívnek. Enélkül bárki Korea-értése teljesen helytelen.

Emiatt a han miatt Koreában az emberi-társadalmi kapcsolatok többsége pörölésből, könyörgésből és siránkozásból áll, hogy igazolja a múltbéli hant vagy kifejezze a jelenlegi hant. A politikától a családig, a nemzetközi kapcsolatoktól a televíziós sorozatokig a han kifelejthetetlen szerepet játszik annak elfedésében, hogy a koreaiak hogyan éreznek és viselkednek egymás irányában vagy más nemzetek iránt. Korea meg fogja bocsátani a halálos vétkeket is, megtorolja a legkisebb sértést is, vagy vég nélkül kesereg egy múltbéli han miatt, amelyet valaki elszenvedett vagy amelynek ki volt téve, minden attól függ, hogy éppen mi idézi fel a hant.

Mindennek a kiszámíthatatlan, és a legtöbb amerikai számára teljesen érthetetlen érzelmi kitörésnek, a magas rangú hivatalnokoktól kezdve az utca emberéig, a hanhoz kell hogy legyen köze az adott pillanatban. Azt lehetne mondani, hogy Korea minden érzékelhető cselekedete a felszín alatti észrevétlen han-faktorok eredménye.

De van egy sajátságos és egyedülálló különbözősége Koreának, amely eltér az emberi természet egyéb sérelmeitől. Ez pedig az az intenzitás, amellyel ezt minden személy a szívében hordozza, és a kollektív tudat emlékezetének hossza, amely oly teljességgel "koreaivá" teszi.

Még a legcsekélyebb megbántás is hozzáadódik és megőrződik a han nemzeti és egyéni tárolóiban.

Figyelembe véve Korea hosszú történelmének szenvedéseit az idegen megszállók igája alatt, kínzó szegénységben és a nemzetközi közönyösség arénájában, a teljes felhalmozott han Koreában hatalmas méretű és intenzitású. Bármi ebből a felhalmozódott és önsokszorozó igazságtalanságból kiválthatja, hogy egy koreai szív hihetetlenül erős érzelmi és cselekvési kitörést produkáljon.

Amikor a koreaiak néhányan összejönnek és beszélgetnek, akkor valószínű, hogy a résztvevők sorban újra elmondják a saját hanjukat, az őket ért méltánytalanság meséjét és a bánatuk okát.

A koreaiak szívében lévő han ilyen intenzitása és dominanciája gyakran megijeszti a külföldieket, akik ezt a han-alapú nemzeti karaktert Korea legjellegzetesebb és legzavaróbb aspektusának tartják.

Szintén ennek a hannak köszönhető, hogy politikai, gazdasági és kulturális kompromisszumokat nagyon nehéz itt elérni. Minden osztály, különösen a létminimum alatt élőké, hasonlóan a munkásosztályhoz, esküvel fogadja, hogy ellenzi ezt vagy azt, vagy inkább jöjjön a "halál", legyen szó akár egy szokásos dolgozói sztrájkról, szembeszegülésről a kormányzat krematórium-építési tervével vagy egy hulladéklerakó melletti döntésről. Szinte mindig azt halljuk: "Ellenezzük ezt vagy bármit a halálunkig!"

Hogy Korea hogyan érhet el helyezést a kiváló nemzetek között, ahol a kompromisszum és az ésszerűség jellemzi a nemzetközi gyakorlatot, azt leginkább a nemezisükben lehet vizsgálni, ami - a han.

Szociológiai értelemben a hant feloldhatatlan iróniaként definiálhatnánk. A fejlett társadalmakban, jellemzően az Egyesült Államokban, alig találunk hant megoldásra kialakított csatornák nélkül. Ha valaki megharagszik egy telefontársaságra, akkor például a Jobb Ügyvitelért Irodához irányítják. Ha valaki boldogtalan házasságban él valakivel, mindig ott van a válás lehetősége.

Ha valaki általában az élettel elégedetlen, tud munkát változtatni, elköltözhet egy másik államba, visszatérhet az egyetemre, vagy akár beperelhet valakit.

Mindezek a "megoldások" természetesen felületiek. De a fejlett társadalmakban, mint amilyen az Egyesült Államoké, a felületi kezelés erény, azon célból, hogy az emberi konfliktusok minden forrása ne vezessen végül a legkeservesebb konfrontációhoz.

Az Egyesült Államokban, egy tipikusan felszínes, de rendezett társadalomként, minden problémának megvan a maga racionalizált megoldása. A lehető legritkábban lehet látni egy amerikait ilyen vagy olyan kavargó han közepette.

Ha valamit egy külföldi megfigyelhet, az a han egyik legdrámaibb, szívet tépő észlelhetősége abban a formában, ahogyan a koreaiak sírnak a temetéseken vagy amikor találkoznak a rég nem látott rokonaikkal.

A jelenet újra és újra ismétlődik a koreai televízióban, és ezek egy része kiszivárog a világ más részeibe. Valóban nehéz nem együtt érezni a koreaiakkal, amikor a látszólag igazságtalan haláleset miatti érzéseiknek adnak hangot, vagy találkoznak a régóta elszakadt rokonaikkal.

De a nyugatiaknak, ezek a "tengernyi könnybe" vesző kontroll nélküli siránkozós jelenetek, ahogyan a koreai média bemutatja azt, csak egy emberi melodrámát jelentenek, ám ahhoz túl melodramatikusak és érthetetlenek.

Azt kérdezik: Hogyan lehetséges egyáltalán ennyi intenzitás az emberi érzelmekben? Miközben nyilvánvalóan semmi kivetnivaló nincs a rendkívüli szenvedélyességgel és a könnyek tengerébe vesző jajgatással, ha az emberi események azt indokolttá teszik, ez a fajta szélsőségesség Korea sajátosságának tűnik. Ez már önmagában erősíti azt a nézetet a külföldiek körében, hogy Korea egy "különös" ország. Ez a gondolat a "különösségről" könnyen fordulhat "furcsaságba" vagy még inkább "elmaradottságba". Ha a civilizáció azt jelenti, hogy valaki uralja többek között az érzelmi állapotait, akkor könnyű azt remélni, hogy a koreaiak fontolóra veszik az effajta extrém érzelmesség sugárzásának mérséklését a világ minden része felé.

A cikkben kifejezett vélemények és észrevételek az író szigorúan saját nézeteit tükrözik, és semmiben nem képezik a University of Maryland University College, illetve a USFK hivatalos álláspontját.








Bejegyezte és a fordítást készítette: Harudo11













2014. február 22., szombat

V. Távol-keleti Kulturális Napok




Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Keleti nyelvek és kultúrák koreai szakirányán tanulok elsőévesként. A Távol-keleti Intézet az utóbbi időben minden évben megrendezi az úgynevezett Távol-keleti Kulturális Napokat, amelynek idén Tihany volt a székhelye. A részvétel természetesen nem kötelező, de nagyon jó élményeket tartogat.

Idén január 31-e és február 2-a között zajlottak le a Napok, amely 2 napot és 2 éjszakát foglalt magába. A legjobb az egészben, hogy nemcsak diákok, hanem több tanárunk is eljött rá. A szervezők egyébként gondoskodtak a Tihanyba jutásról is, ugyanis közösen indultunk el Budapestről Tihanyba. Pénteken (31-én) reggel 9.30-kor gyülekeztünk a Déli-pályaudvaron, ahonnan a vonatunk 10.10 perckor indult. Viszonylag sok ember, kb. 70-en vártunk arra, hogy begördüljön a vonat és a fagytól megmenekülve felszállhassunk rá. 

Az odaúton baráti társaságokba verődve beszélgettünk a vonaton, illetve a szervezők segítségével megbeszéltük a szobaelosztásokat is. Egyébként maga a vonatút elég hosszú volt, Székesfehérváron is át kellett szállnunk, illetve Balatonfüreden leszállva egy busszal jutottunk el Tihanyba. Miután megérkeztünk a szállásra, elsőként mindenki elfoglalta a szobáját, majd egy kis pihenés után kezdődtek is a programok. De ne fussunk ennyire! A szállásról annyit meg szeretnék jegyezni, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem Tihanyi Művésztelepén volt, amely talán nemrég lehetett felújítva, mindenesetre minden szoba rendezett volt, és fürdővel is rendelkezett.

A két ott töltött nap alatt több előadást is végighallgathattunk, illetve minden este játékos feladatokkal vártak minket a szervezők.
Az előadások sokszínűek voltak, s a következő témákat ölelték át: 
  • Sámánizmus és a modern pszichológia hasonlóságai
  • Kínában eltöltött ösztöndíjas idők
  • Japánban eltöltött ösztöndíjas idők
  • Japán szmájlik
  • Hogy nyerített a japán ló régebben? - Avagy a japán hangzók változása az idők során
  • Szamurájuk az animékben
  • Japán vezetéknevek
  • Kim Chun-su - Egy budapesti kislány haláláról c. versének története
  • A japán passzív szerkezet
  • A koreai magányos bölcs
  • Saját értelmezésünk a Távol-keleti változásokban

Mindenképpen elmondható, hogy minden egyes előadás nagyon színvonalas és összeszedett volt. S a legjobb az egészben, hogy nemcsak tanáraink, hanem diáktársaink is választottak témákat, amiket előadtak előttünk.

Az első nap este 8-tól kezdődött a csapatjáték, amelyben 6 illetve 7 diák tartozott került a véletlenszerűen alakított csapatokba. Ez azért volt jó, mert így nagyobb esélyt kaptunk arra, hogy másokkal is beszélgessünk, akikkel eddig nem. Minden csapatnak 8 állomáson kellett a feladatokat teljesítenie, amelyben volt hanzi kirakása emberekből, ázsiai nyelvtörők felolvasása, számolás, tabu játék stb. Szerintem mindenki élvezte a játékokat, mert egytől egyik nagyon izgalmasak voltak.

A második napon a délelőtti és délutáni előadások után szintén egy kis játék következett, ez alkalommal kvíz és zenefelismerés (kpop/jrock/jpop) volt. Csapatok nélkül, mindenki „szólóban” indult, s a megoldást hangosan ki kellett mondani. Hát bizony, voltak érdekes találós kérdések, amin mindenkinek mélyen el kellett gondolkodnia. A zenefelismerés is nagyon szórakoztató volt, jó magam a kpop téren kicsit meghúzódva a jrock dalok felismerésben jeleskedtem jobban.

Az első és második napon is a csapatjátékok után buli következett hajnalig, illetve kora reggelig, ahol mindenki táncolhatott a kedvenc ázsiai zenéjére. Persze kötelező nem volt a részvétel, így mi az első napon például a szobánkban beszélgettünk és táncoltunk/énekeltünk a kedvenc dalainkra.

Végül elérkezett a harmadik nap, a hazaindulás napja, amikor búcsút intettünk a csodásan eltöltött két napnak, majd délután 2 körül megérkeztünk Pestre, s mindenki hazament.







Írta: Atashi












2014. február 19., szerda

"Mennyire máshogy néz ki a színházuk, ha európaiak csinálják..." - interjú Wootsch Domokos színésszel



Wootsch Domokos (24), színész, középiskolai tanulmányai után Angliában végezte el a londoni East 15 Acting School World Performance kurzusát. Mivel ez a képzés szinte egyedülálló az európai színésziskolák kínálatában, ezért a képzés során szerzett tapasztalatairól kérdeztük őt, valamint arról a különleges szakmai kirándulásról, mely egészen Kínáig vezetett, a Sanghaji Színészakadémia színpadára.




Szerk.: Amikor Angliában felvételiztél színész szakra, akkor milyen színészképzésre gondoltál vagy vágytál?

Wootsch Domokos (W. D.): Eredetileg egy úgymond egyenes színészképzésre vágytam, egy olyan kurzusra, ami szorosan követi Sztanyiszlavszkij, Mihail Csehov, illetve a modern amerikai színészképzés iskoláit. Mindig is érdekelt voltam Shakespeare-ben, szóval ösztönösen a klasszikusabb drámaiskolák felé vonzódtam (LAMDA, Guildhall, Bristol Old Vic, RADA).



 




Szerk.: Több iskolába is felvettek. Miért választottad a szinte egyedülálló tematikájú World Performance kurzust, mi volt az, ami abban felkeltette az érdeklődésedet?

W. D.: Összesen tíz iskolába felvételiztem. Sok helyen az utolsó rostáig jutottam, de végül két iskola ajánlott helyet a képzésén. Ennyi felvételi ennyi különböző intézményben némileg megdöntötte eredeti vágyaimat. Megkérdőjeleztem, hogy én is egyike szeretnék-e lenni annak a sok ezer színésznek, aki nagyon hasonló képzést kapott, vagy inkább elmegyek egy olyan kurzusra, aminek ugyan még nem volt ideje bizonyítania a helyét, de tele van potenciával, és valami teljesen mást tud nyújtani, mint a fentebb említett iskolák. Így fogadtam el a helyem az East 15 World Performance kurzusán.

Szerk.: Tudjuk, hogy a kurzus vezetését amerikai elődjétől egy koreai hölgy, Dr. Yoo Jeong-sook vette át. Milyen színházakkal ismerkedtetek meg a képzés során? Volt ezek között ázsiai?

W. D.: Rengeteg színházi formát érintettünk a világ különböző részeiről a három év során. Kiemelten foglalkoztunk az indonéz, azon belül is a balinéz kultúrával, a maszkos karaktertáncaikkal csakúgy, mint rituális történetmeséléssel és árnyszínházzal. Érintettük Japánt és a Noh-t illetve hónapokig edzettünk a kínai opera fizikai mozgásait használva. Volt szerencsénk együtt dolgozni autentikus indiai táncosokkal és foglalkozni India rítusaival és történetmesélési formáival.



































Szerk.: Hasznosnak, illetve hasznosíthatónak ítéled meg a tanulmányaidat? Egyáltalán európai létedre milyen tapasztalatokat, felismeréseket nyertél azokból az évek során?

W. D.: Hasznosnak mindenképpen mondhatom, a hasznosíthatóságát még nem tudom megítélni. Mivel Anglia egy különösen nagy találkahelye lett a különböző kultúráknak és így a különböző színházi formáknak, egészen biztos vagyok benne, hogy egyre több hasonló kurzus fog elindulni, és így egy kicsit másfajta színház lesz születőben. Maga az, hogy európai színész vagy rendező a világ különböző színházairól tanul, nem újdonság. Eugenio Barba, Robert Wilson, Antonin Artaud és sokan mások már évtizedekkel ezelőtt megkezdték a világ színházainak integrálását Európába és én csak örülök, hogy tradicionális emberektől tanulhattam ezen színházi formák egy részét.







Szerk.: Lehetőséged nyílt egy egészen különleges programban is részt venni. Hogyan kerültél magyar létedre a Sanghaji Színészakadémiára? Mit csináltatok ott?





W. D.: Említettem, hogy a tréningünk részeként kínai operát tanultunk. A második évem végén a Sanghaji Színházi Akadémia meghirdetett egy egyhónapos intenzív nyári tábort, amire külön helyeket foglaltak a kurzusunkon résztvevők számára. Miután elmentünk egy meghallgatásra az iskolánk dékánjához, harmadmagammal kiválasztott lettem, hogy részt vegyek ezen a programon. Egy hónapig kínai kultúrát és nyelvet tanultunk a napi hét-nyolc óra fizikai és vokális tréning mellett. Szerencsénkre megválaszthattuk, hogy milyen fajta darabon szeretnénk dolgozni, így a vokális képességeim hiányában én a fizikai tréningben vettem részt. Mivel a színházi forma, a mozgáskultúra, az előadások fizikai szabályai mind harcművészeteken alapulnak, így sok nyújtó gyakorlatot csináltunk a kötött formák tanulása és a különféle lándzsa és kard gyakorlatok mellett. Az egy hónap végén egy 15 perces előadásban mutathattuk meg az iskola rendezőinek és diákjainak, hogy mennyire máshogy néz ki a színházuk ha európaiak csinálják... nem feltétlenül pozitív értelemben. A viccet félre téve, teljes kosztümben és arcfestésben egy autentikus Jingju színpadon állni örök élmény marad.




Szerk.: Milyen volt az ázsiai művészekkel az együttműködés szakmai téren? Érzékelhető volt a híres-hírhedt "munkamániásság"? Milyen érzés volt európaiként Jingjut játszani egy kínai színpadon? Maradtatok a mozgásoknál vagy használtátok a kínai nyelvet is?

W. D.: A képzés nyelve angol volt. Mivel a darab nagy részben fizikai prezentáció volt, a kevés szöveg egy részét megtanultuk kínaiul. Mivel a kínai operában az emberek extrém terhelés mellett nőnek fel 9-10 éves koruktól, sokkal többhöz vannak hozzászokva, mint bármely európai előadó. Mivel ez egy extrém helyzet, a “munkamániásságot” nem tudnám kivetíteni Ázsiára. Ebben a közegben az extrém koncentráltság és fegyelem volt érzékelhető, végtelen türelemmel párosítva. Azért én láttam, hogy még ők is elfáradnak a hétvégére. Szakmai együttműködésben próbáltunk annyit adni, amennyit kaptunk. Mivel a tanáraink velünk egykorú diákok voltak, legalább annyira érdekelte őket a nyugati klasszikus színház, mint minket a kínai. Sokat beszélgettünk Shakespeare-ről, Sztanyiszlavszkijról és a Methodról.
 
Szerk.: Alakultak a keleti résztvevőkkel barátságok, közös időtöltések?

W. D.: Ameddig ott voltunk, néhányukkal, különösen a diákokkal sok időt töltöttünk együtt. Sokszor elmentünk közös ebédekre vagy városi túrákra. Sajnos a távolság elvágott bennünket, és néhány e-mailen kívül nem nagyon érintkezünk. Mi változatlanul várjuk őket Európába, ahogy mi is keresünk lehetőségeket, hogy visszajussunk Sanghajba.




Szerk.: Milyen volt a benyomásod a városról és Kínáról, ha jártatok másfelé is? Milyen élményeket őrzöl legerősebben?

W. D.: Shanghajban voltunk végig, utazásra sajnos nem jutott idő. Sanghaj egy nagyon modern, nagyon európai metropolis. Nagyon sokban érzékelhető rajta a britek keze. Érdekes volt látni a nagy amerikai multik elszaporodását a velük jövő tömegkultúrával. Mindemellett természetesen rengeteg autentikusan ázsiai dologgal is találkozik az ember, az ételektől a hétköznapi szokásokig, ahogy az emberek egymás felé fordulnak, és ahogy meglepődnek, ha európait látnak a metrón. Ami ellenmondásos a város európaiságával, de így van.
Majdnem húszmilliós város létére Sanghaj egy nagyon nyugodt helynek tűnt, egy erős közösségi szellemmel, izgalmas helyekkel, kultúrával és emberekkel megtöltve.

Szerk.: Visszamennél még oda? Miért - akár igen, akár nem?

W. D.: Vissza. Nagyon is. Mind Sanghajba, mind Kínába. Rengeteg felfedezni való van abban az országban, és kevés barátságosabb, érdeklődőbb néppel találkoztam eddig.











Fotók: Bella Noell, Both Róbert, Shanghai Theatre Academy
Bejegyezte: Harudo11








2014. február 11., kedd

Ashiyo FanSub - 4 éve együtt!


A szerkesztőség megjegyzése:

Boldog 4. születésnapot kívánunk az Ashyo FanSubnak!

_____________________________________________________________________________
____________________________________________________________________
_________________________________




Az Ashiyo FanSub-ot négy éve alapítottam, 2010-ben, s ezalatt az idő alatt rengeteget fejlődött és népszerűsödött a csapat. Ez a népszerűsödés a Korea iránti egyre nagyobb rajongásnak volt köszönhető. 

A fansub alapítása igazából azért történt, mert 2010-ben még elég kevés fordító volt, s szerettem volna, ha több emberhez jut el a dalok jelentése. Az első időkben angolról fordított a csapat, majd később egyre több koreai tudással rendelkező Ashiyo-s tag lett. Jelenleg hat aktív és két inaktív tagunk van, illetve az idők folyamán négy tag hagyta abba a fordítást (többnyire a tanulás miatt).

Bár a csapatunk kpop fordítós részlege a legnépszerűbb, fontos megjegyezni, hogy nemcsak dalok, hanem koreai drámák és filmet fordításával is foglalkozunk. Ilyen volt filmek terén például a Noriko Goes To Seoul, vagy a Heaven's Postman. Drámák terén pedig például a The Fugitive: Plan B, a Baker King, vagy például a To The Beautiful You. Persze a sort még lehetne folytatni.




A kpop fordításaink kezdetekor a feltöltött videóink, illetve az oldalra kitett fordításaink megtekintésének száma alig érte el a 100 főt. Azonban ahogy telt az idő, úgy nyert nagyobb és nagyobb teret a kpop hazánkban is, így egyre több ember lett kíváncsi a dalok magyar fordítására is. Jelenleg a videóink megtekintésének száma 400-5000 között mozog, attól függően, hogy a dal vagy az együttes mennyire népszerű Magyarországon. Persze nagy figyelmet szentelünk a gyakran kevésbé ismert előadóknak is, illetve a dalaikat lefordítva reméljük, hogy egyre több emberhez jutnak el az ő számaik is. Szerencsére már többször sikerrel jártunk, s a sok pozitív visszajelzésnek köszönhetően továbbra is szeretnénk folytatni a 'népszerűtlenebb’ előadók dalainak fordítását.

Ha számokkal akarjuk kifejezni a munkánkat, akkor: 5 filmet, 8 drámát és kb. 500-600 dalt fordítottunk már le. A daloknál 100%-ig pontos számokat nem tudok sajnos mondani.

A jövőben szeretnénk, ha egyre több ember ismerné meg a kpop-ot akár a magyarra fordított dalszövegek által. Célunk még továbbá több film és dráma lefordítása is, amelynek háttérmunkái folyamatosan folynak. S reméljük, hogy egyre több ember olvassa majd el a fordításainkat.




Az Ashyo FanSub oldala itt található: http://k-pop.gportal.hu/






Bejegyezte: Atashi